Ircsi

Tűzön át is

 

Ez most már tényleg le nem írható,

Mondat nélkül is kevés rá a szó,

De néhány emlék ki nem hagyható,

Elmondom, ami el nem mondható.

 

A fürdőbe lépve szívem dobban,

Tucatnyi gyertya kis lángja lobban,

Tűzfények táncolnak a kád körül;

Oly megható, a lelkem már örül.

És mint egy szép, filmbeli költemény,

Lelkünkön át, szívünkbe tört e fény.

Te is, én is együtt éltünk vele,

Asztalt, fürdőt külön raktuk tele.

És mit tudtam, észre kellett vennem,

Ami benned, ugyanaz van bennem.

 

Kint hideg szélben hópelyhek szállnak,

A pelyhek is gyertyafénnyé válnak

Bennünk belül, és melegítenek,

Ha összebújunk felhevítenek.

 

…

 

Ősi hím ösztönöm már elveszik,

A feléd táplált érzések teszik;

Szíved alatt más hímnek virága,

De Te vagy. A te méhed világa.

 

…

 

Csssssh, Édes! Adj még egy percet, kérlek,

Míg a mennyből visszatérek végleg!

Csak most érkezem, veled voltam ott;

Összeakadnak még a mondatok.

Kacagj nyugodtan én is nevetek,

Veled még így is, némán lebegek.

 

…

 

És ha eljön a nap, mitől félek,

Rám nézel, mielőtt ölelnélek,

S szomorún, lehunyt szemmel kéred:

Bár jó volt… többé ne legyek véled;

Tán még csókollak, mint első éjjel,

Őszintén és hosszan, szenvedéllyel

És már nem kérlek… némán fordulok,

Vissza se nézek, gyorsan indulok.

Gallérom hajtom, fejem felvetem,

Mintha nem fájna semmi sem nekem

Egyenes hátal, kevélyen megyek,

Lelkem feszítem, hogy kemény legyek.

De hiába minden, mit akarok,

Gyűri, facsarja szívem vasmarok,

Mint egy túlhúzott hangszer húrjai,

Tépnek a bánat acél ujjai.

 

Rovom az utat fáradtan, lustán,

De vadló lelkem vágtat a pusztán.

Nagy mén vad szíve lüktet hevesen,

Megnyugvását miért is keresem?

Nem nyugszik az, lelke lobogó tűz,

Mely tehozzád fűz és egyre csak űz.

Ha nem érezlek, beteg a lelkem,

Eddig akármi szépet is tettem,

Mert ezen a tűzön nem fog a víz,

Ha egyszer megérint, az tovavisz.

Valamikor régen megragadott,

Még mielőtt a sors nekem adott.

Bennem voltál, mikor megszületem?

Sorsom többé el nem kerülhettem.

Lappangó láz örökre bennem él

Fel-fel lobbanva tiszta lelkemért.

Nem nyugszik az soha, csak meglapul,

Mint szenvedély esik nekem vadul.

Roppant erő. Le nem teperhetem;

Céljaim a lábaihoz vetem.

 

Adott az Úr két alkotó kezet,

Mely hozzád utamon végig vezet.

Azt mondta: - Küzdj! Tiétek a csoda,

Tedd, ahogy érzel, eljuttok oda,

Ahol nem kell szó, hogy beszélni tudj,

Álmodhass még, de nem kell, hogy aludj.

Tiétek lesz tér és a végtelen,

Repüljetek föld felett, tengeren,

Együtt lobogó hajjal a szélbe

Álljatok a szikla peremére.

Repülve gyorsröptű madarakkal,

Vágtatva, mint szélvész a vadakkal…

Azt mondta, - Ez a tiétek lehet;

Őt szeretve életre keltheted.

 

Nehéz képek, mit vinni nem tudok,

Futásra sarkal, ezért indulok.

Ezer és ezer lépést megteszek,

Minden lépéstől könnyebben leszek.

Elhagyott út, mögöttem a város,

Nincs már aszfalt, nem számít, ha sáros.

Keresztül folyón, völgyön, dombokon,

A vad szél hűti forró homlokom.

Ha lerogyok is, újra indulok,

Ha megállnék, tán megbolondulok…

Jő a Hold, éji zenét hallgatok,

Megszelídülve hazaballagok.

És ha jön újra fájó gondolat,

Futok ismét, törölni gondomat.

 

…

 

Rohan körbe a Föld a Nap körül

És lelkem mélyen mégis csak örül,

Ha új évszak jön; visszatérek

Hozzád, érted, és csak annyit kérek,

Két szép szemeddel nézz a szemembe

És engedd a két kezed kezembe.

Szemed a szemem fényét issza,

Kiolvasod, miért jöttem vissza.

Latin véred mozdul és megérted,

Nekem küzdenem kell még teérted.

S ha egyszer küldesz, semmit sem kérek,

De tűzön át is Érted visszatérek.

 

…

 

Hittem csak néhány szó lesz most tőlem,

Aztán mégis kiáradt belőlem.

Miattad. Annyira egyek vagyunk,

Egymásban örökre nyomot hagyunk.

 

Mert…

Ilyen minden bokorban nem terem,

De jó nő vagy, Istenem!!!