Ircsi

Toro

 

Vége már a harcnak, végleg eloszlott a nép,

De a nagy bika újból az arénába lép.

Hol a matador? Hol a skandálók hada?

Dühösen forog, orrában friss a vér szaga.

Sebei kínozzák, de tűr, megfeszítve áll,

Ereje fogy, ideje száll, várja a halál.

Vad bosszúra sarkal a kín és a fájdalom,

Nyugalmat nem lelhet, csak a másik oldalon.

A levegőbe szippant, az embert kutatja,

Segít neki a szél, a prédáját mutatja.

Vér és düh von szemére vöröslő fátylat,

De most meglódul mégis a hatalmas állat…

 

Egy lány ül a homokban, a fejét lehajtja

És fel sem néz, ahogy a dübörgést meghallja.

Nem mozdul. Nem fut, menekül. Olyan esztelen.

Hosszú haja arcába hull; teste meztelen.

Törékeny és gyönyörű annyira védtelen

A Halál les bikaként; felmérni képtelen.

A nagy tömeg, mint egy gőzmozdony; jön, eltipor!

Már csak néhány méter, már elérhet bármikor.

Sír némán. Nem érdekli a testi fájdalom.

A lelke vérzik belül, a lelke fáj nagyon.

Fuss! Sikolts! Szaladj! Rohanj! Miért nem menekül?

Szép fejét lehajtja, már feladta legbelül.

 

Ám a bika rohama hirtelen megtörik,

Hatalmas szarvai csak a levegőt döfik.

Fejét lehajtja, szemét a lányra emeli

Még egy dühöset fújtatna, de már nem meri.

Nem akarja bántani, vagy megrémiszteni,

Mert amint közelebb lép, már kezdi érteni:

Neki testét égeti, kínozza fájdalom,

De ennek a szépségnek a lelke fáj nagyon.

 

És e pillanat, mint kép, a papírra kerül

Hogyan tovább? Nem tudom, de folytasd te…belül.