Ircsi

A veszett kutya

 

Hová tűnt a képzelet ereje,

Elfeledett álmok fellegvára?

Sodródva gyorsuló világunkban,

Elfeledtünk álmodozni mára.

 

Hétvégekbe számolva éveket,

Gyűrjük sorba hétköznapjainkat,

Gyermeki vidám ábrándok helyett

Pénz tölti ki gondolatainkat.

 

Elhízott panelkutyák vagyunk mind,

És pitizünk konzerv vacsoráért.

Büntetnek, ha hangosan ugatunk,

S megdicsérnek szobatisztaságért.

 

Ezerszer kitapostuk már a kört.

Ismerjük nagyon jól, és bár untat,

Mégis minden egyes séta közben

Lihegve rángatjuk pórázunkat.

 

Ám vannak közöttünk egynéhányan,

Kik nem tépik hasztalan láncukat.

Úgy tűnik fáradt testük megtört, de

Agyuk lázasan kutat más utat.

 

Az ilyen kutya nem tud nyugodni,

Vágyait soha el nem érheti;

Őrlőkövek nem szorítják vissza,

Képzeletét vad vére élteti.

 

És tudja jól, hogy mit beszélnek róla,

Mert néha, mikor rosszkor érkezett,

Halotta, mögötte összesúgtak,

Rámutattak: -E kutya megveszett.

 

És azt hitte a sok szürke kutya,

Csak ők élnek rendezett életet;

Elfelejtették, hogy ők nem élnek,

Csak letöltenek hosszú éveket.

 

Vajon nem a bolond-e a boldogabb,

Mert máshogy szeretne végre élni,

És rohanva a boldogság felé

Életen át szeretné elérni?

 

A veszett kutya mer még ugatni.

Este, még a többi mohón eszik,

Csak csahol, és nem érti,

Hogy a többiek miért nem ezt teszik.

 

Hiszen a nap a dombok mögé bukik,

Vadászatra szólít az alkonyat;

Valahol távolban nagy falka gyűl,

És hallat ősi, hívó hangokat.

 

Ilyenkor menni kell bármi áron,

Mert a dolgok átértékelődnek,

Kerítések összezsugorodnak,

De a vágyak óriássá nőnek.

 

Én tudom, hogy nincsenek farkasok,

Vágyom, hogy velük loholjak mégis.

Egyszerűen nincs maradásom, tán

Mert egy veszett kutya vagyok én is.